Az ég nem volt teljesen tiszta ebben az időben. Bárányfelhők úsztak át a langyos tavaszi égbolton, hordozva magukon megannyi álmodó ember lelkét. Lágy, könnyű lebegés volt ez, álomország tündérei és a föld halandói jártak mesebeli táncot az égen, ebben a problémáktól mentes, gyönyörű világban. Huncut játszadozásaik közepette ugráltak a felhőkön, majd felpattantak a Holdra, és vissza a felhőkre. Nem látták se egymást, sem pedig a földet, ami alattuk terült el. Észre sem vették, ahogy játszadozásaik közepette felhőikkel elveszik a holdvilágot a lenti világ sötétségbe zárt gyermekeitől.
Vincent nem akarta elhinni, hogy amit látott, az a valóság. Újra és újra átgondolta, mi is volt az, ami az előbb még ott állt, és most hirtelen eltűnt. Egész életét úgy élte, hogy nem tapasztalt még különös dolgokat. Úgy nevelték, hogy ne higgyen a babonákban, mindent a racionális oldaláról vizsgáljon, de ebben a helyzetben úgy látszott, gyermeki hiszékenységének volt igaza.
Ahogy egy felhő elvette a holdvilágot, úgy tűnt el a ház a sötétségben, és megjelent helyette egy ősi sírokkal teli kopár föld. Fából készült, törött keresztek, és azok maradványai jelezték, hogy alattuk régen élt emberek csontjai hevernek. Látszott, hogy rég nem járt erre senki. Az egész temető el volt hanyagolva, dudvák, fű és gaz nőtték be az egészet olyannyira, hogy gondot okozott volna bárkinek, hogy akár egy rövid sétát tegyen ott. Talán már száz éve nem merészkedett ide senki ember fia. Még az állatok sem mernek a közelébe jönni. A fiú már ezelőtt is érezte, hogy a vízión kívül van még itt valami furcsa, de csak most jutott el a tudatáig, hogy mi az. Mióta ideért, nem hallott egyetlen állatot sem. Nem hallotta a baglyok huhogását, sem a tücskök ciripelését. Minden néma volt, és halott.
Ekkor ismét fülön csapta az a hang, amit már egyszer hallani vélt, nem is olyan rég. Lassú, nyugodt lépések voltak, amik ismét a fiú mögül jöttek. Vincent erősen hozzátapadt a fához, és óvatosan kikukucskált a törzs mellől. Csak egy pillanatig látta azt a kék, bársonyos, lenge ruhaneműt, ami villámgyorsan el is tűnt az erdő sűrűjében. Egészen biztos volt benne, hogy a halott nő szellemét látta. Minden tökéletesen stimmelt. A ház, ami csak a holdfényben látszik, a temető, és biztos, hogy a ruhadarab, amit látott, Anna Rosemary öltözéke volt. Úgy érezte, bőven elég, amit eddig tapasztalt. Más még a hídig sem merészkedett volna el telihold éjjelén, nemhogy egészen a régi temetőig. És úgy érezte, elég jól bírja, más már összeroskadt, és bevizelt volna, vagy teljesen elvesztette volna teste felett az uralmat. Ő ehhez képest erős volt, és ez a gondolat bátorságot öntött belé. Nem számított, bemegy-e a kísértetházba, vagy nem. Önmagának már sikerült bebizonyítania, hogy nem nyúlszívű, és bármit mondanak a többiek, ezentúl nem fogja őt érdekelni.
Igazság szerint fogalma sem volt, merre induljon haza. Még soha sem járt erre azelőtt, ezért semmi viszonyítási alapja nem volt. Csak annyit tudott, ha vissza akar jutni a falujába, kelet felé kell mennie. De hisz ennyi pont elég is volt. Mélyen a zsebébe nyúlt, és elővette nagyapja régi iránytűjét, amit még a tizedik születésnapjára kapott tőle. „Miért is csak most jutott eszembe?” gondolta. Nagyjából behatárolta, merre kell mennie, majd elindult, és csak futott, és futott árkon, bokron keresztül. Nem fordult meg egy pillanatra sem, nem nézett se jobbra, se balra, csak a lába elé figyelt, hogy el ne essen valamiben. Néhány gally, és növény végigkarcolta a bőrét, volt, hogy az arcába csapódott egy kisebb ág, de ez volt a legkevesebb, ami most érdekelte őt. Csak futott egészen addig, míg egy nagy fényességet nem vett észre maga előtt. Egy sárga fénytől megvilágított, bársonyba öltözött nő jelent meg előtte. Nem kétséges, ő volt Anna Rosemary szelleme.
A következő pillanatban azon kapta magát, hogy egy nagyot esett a hátára, annak következtében, hogy a nő rávetette magát. A fiú akaratlanul is ordított. Érezte magán a nő testét, ahogy az lefogja a kezeit, és a földhöz szorítja. Érezte, ahogy lábaival a fiú lábaiba kapaszkodik, és érezte annak kellemes illatát, és édes leheletét, ahogy arcával szinte az ő arcához ér.
-Ordíts csak! Majd én befogom a szádat. – szólalt meg a vékony női hang. Majd ezt követően a fiú olyat érzet, amit még eddig soha. Egy rövid pillanatig ajkán érezhette a nő puha, édes ajkait, ahogy az gyöngéd csókot nyom az övére. A fiúnak valahogy kedve lett volna így maradni egy jó darabig, ugyanakkor nagyon is érthető okok miatt eltaszította magától a könnyű testet.
-Mi a baj Vincent? – kérdezte a nő érezhető gúnnyal a hangjában. – Nem ízlett a halál csókja?
Ekkor erős fény világított a szemébe. Annyira hozzászokott a sötétséghez, hogy egyenesen olyan hatással volt rá, mintha kést szúrtak volna az agyába. Csak azokat a kísérteties hangokat hallotta, amik valahonnan nagyon ismerősek voltak már a számára.
-Betojtál nyuszi? Nem kéne ilyenkor a sötét erdőben mászkálnod. Ez a holtak erdeje. Ez a mi otthonunk.
A hangok közt ismerős kacajokat vélt felfedezni. Bár már nem világítottak zseblámpával a szemébe, még nagyon homályosan volt csak képes látni a dolgokat. Viszont tisztán felismerte azokat a gyűlölt arcokat, amiket legszívesebben soha többé nem látott volna. Raulét, Winstonét, Jeremyét és Marianét. Kezdtek számára világossá válni a dolgok. Nagyot csalódott, amikor rájött, hogy mennyire átverték őt iskolatársai. Most már nem csak gyáva és áruló, hanem balek is. Hisz nincsenek kísértetek. Mégiscsak azoknak volt igazuk, akik őt tanították, miszerint a dolgokat racionális oldalukról kell megvizsgálni. És íme, beleesett a legnagyobb csapdába, amire legmerészebb álmaiban se gondolt volna. Ez rosszabb volt, mintha a valódi kísértettel találkozott volna.
Felállt, majd jól megnézte magának a négy gonosztevőt.
-Na? Tetszett a műsor? – kérdezte szemrehányóan Raul. Ezen mind a négyen pokoli hangon elnevették magukat. Vincent csak állt lesütött fejjel, azt szerette volna, ha nem veszik észre, hogy potyognak a könnyei.
-Be kell vallanom, – folytatta – nem hittem volna, hogy tényleg eljössz. Azt hittem, nincs annyi vér a pucádban. Elismerésem.
Vincentnek egy kis fény csillant fel a szemében.
-Hallhatnánk még egyszer a visításodat? Istenemre, olyan volt a hangod, mint a kishúgomnak. – gúnyolódott ismét Raul.
Minden szó, amelyet később szakadatlan nevetés követett, egy újabb döfés volt az érzékeny lelkű fiú szívébe. Egy kicsit eltöprengett azon, hogy vajon milyen trükkel oldották meg, hogy megjelenjen az a ház a holdfényben, de túl sok volt a gyűlölet és a szégyen a szívében ahhoz, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Csupán néhány halk szót tudott szólni.
-Hogy lehettek ilyen gonoszak?
Raul intett, mire a nagy nevetgélők azonnal elhallgattak.
-Figyeljetek! Mit mondtál? Nem hallottuk.– fordult a rémült fiúhoz. Úgy néztek rá, mintha azt várnák tőle, hogy valami beszédet mondjon, de nem merte újra kiejteni a száján ezeket a szavakat.
A termetes, gonosz fiú úgy látszott, mégiscsak hallotta, mit mondott, ezért felelt neki.
-Gonoszak? Nem láttad még, milyen, amikor mi igazán gonoszak vagyunk. Igaz Winston?
-Mi az hogy! – felelt a másik. Erre két oldalról körbefogták, majd a karjánál megragadva megemelték a fiút, és elindultak vele. Marian és Jeremy arcáról egyszeriben eltűnt a vigyor. Érezték, hogy a másik két fiú túl messzire akar menni. A lány utánuk kiáltott.
-Mit csináltok, ti őrültek? Tegyétek le! Elég volt már.
-Mi a baj? – kiáltott vissza a nagydarab srác – Talán a csók megszédítette a fejed?
-Tényleg hagyjátok abba! Nem tudom, mit akartok csinálni, de ne tegyétek! Ezzel túlmentek a határon. – kelt Jeremy is a fiú védelmére.
-Semmi rosszat nem teszünk. Csak egy kis bátorságot öntünk belé.
A két erős fiú egyenesen a temető felé hurcolta Vincentet, aki hiába tiltakozott, vergődött és kiabált, nem tudott szabadulni. Csupán annyit ért el, hogy még több sérülést szerzett.
-Itt úgyse hall téged senki. – mondta a nagydarab fiú.
A temetőbe érve keresztülmentek mindenféle gazon és síron, nem tisztelve sem élőt, sem holtat. Megálltak és a fiút a földre ültették. Winston a hátizsákjából egy kötelet vett elő, amivel egy régi sírkőhöz kötözték.
-Teljesen megőrültetek? - rohant oda a lány, hogy segítségére legyen a megkötözött fiúnak, de a másik kettő visszatartotta.
-Nyugalom. Holnap érte jövünk.
-Mi? Itt akarjátok hagyni egész éjszaka? – felelt rémülten a lány.
-Nem lesz semmi baja. Vagy talán attól félsz, hogy megeszik őt a szellemek? – a két srác nagyon viccesnek találta ezt a megjegyzést, mert nagyot nevettek rajta.
Eközben Jeremy nagyon határozott lépésekkel közelítette meg őket, és felszólította mindkettőjüket.
-Jól van. Elég. Hazamegyünk. Marian, oldozd el! – intett a lánynak.
-Nem! Vagy talán ti is itt akartok éjszakázni? – szólt ingerülten Raul, ami Jeremyt végképp kihozta a sodrából.
-Te szemét! – üvöltött rá a termetes fiúra, majd egy hirtelen mozdulattal olyat csapott a szeme közé, hogy az elesett. Raulnak se kellett több, egyből felugrott, és nekiment a hozzá képest fele akkora, mégis igencsak jó erőben lévő srácnak. Mindketten a földre estek, de tevékenységüket folytatva megpróbáltak a másik fölé kerekedni. Winston viszont úgy döntött, a legjobb, ha ebből kimarad, ezért hátrébb húzódott, és onnan figyelte az eseményeket.
Olyannyira el voltak foglalva harcias törekvéseikkel, hogy mindeközben Marian könnyedén a megkötözött fiú közelébe tudott jutni. Két körme árán sikerült is kiszabadítania őt a kötél fogságából. Megsimogatta a fejét, majd egy csókot nyomott az arcára, ezután a szemébe nézett, és rámosolygott. Vincent most először figyelt fel rá, hogy ez a lány mennyire szép valójában. Eddig ő volt számára a gonosz boszorkány, a szörnyűséges bestia, akit legszívesebben egy koporsóban látott volna, most viszont úgy guggolt vele szemben, mint a legédesebb tündér, akit valaha látott. Azt is könnyen el tudta volna róla képzelni, hogy ő volt az az angyal, aki mindvégig védelmezte őt a sötét erdőben. Úgy érezte, szeretne ezzel a csodálatos lánnyal alaposabban megismerkedni.
De a szörnyűség ott állt tőlük csupán pár méterre, véres arccal, nyomdafestéket nem tűrő szavakat hallatva. Raulnak sikerült a harc végén felülkerekedni, de ennek ellenére nem volt túl boldog. Pár pillanatig a földön fetrengő társát nézte, aki újból és újból megpróbált felállni, de aztán megint csak visszaesett. Az állva maradt fél szikrázó szemeket vetett a lányra. Ha a tekintettel ölni lehetne, Marian már biztosan nem élne.
-Te szuka! – ordította a legnagyobb ingerültségében – Hogy merted elengedni?
A bárányfelhőkön játszó lelkek mindannyiszor arra terelték a felhőket, amerre kedvük kívánta. Nem törődtek egymással, se a föld megannyi lakójával. Amit egyszer tudatlanul elvettek, most ugyanúgy vissza is adták. A holdvilág ismét világosságot teremtett Stoneville erdejének sötét bugyraiban, megannyi emléket és legendát felélesztve, és közkinccsé téve azokat a halandók előtt.
Vincent ismét hallotta a meghitt beszélgetéseket, amik odabentről jöttek. Most már tisztán ki tudta venni, hogy az ő nevét emlegetik. Nem pusztán emlegetik, hívják őt, hogy menjen be. Nyugtatgatják meleg szavaikkal, hogy odabent többé semmi bántódás nem érheti őt. Sose lesz boldogtalan, ha átlépi a küszöböt. A fiú először összezavarodott, de nem látott más megoldást. El kellett menekülnie a nagydarab fiú haragja elől. El kellett menekülnie a szégyen elől, a megvető szavak elől. Számára minden rossz szó, minden intés egy tanártól, vagy szülőtől, akár egy megvető tekintet is kínszenvedést okozott. Soha többé nem akart szenvedni. Nem tudta, mi várja odabent, de ezek után sokkal jobban érezte volna magát, ha oda megy.
Marian minden pillanatban fel volt készülve, hogy maradék körmeit Raul testébe mélyessze. Olyan hangnemet eresztettek el egymás felé, ami még Winstont is megrémítette. Viszont nem sok ideje volt arra, hogy a kettőjük vitája álljon számára az előtérben. A látvány, ami elé tárult, egy az egyben megfagyasztotta a vért az ereiben.
-Hé! – hangja szinte némán szólt, bár egyébként se lett volna képes felülkerekedni a két vitatkozó fél erőteljes kiáltozásain.
-Hé! – szólt ismét, kicsit hangosabban.
Ekkor már a földön fekvő Jeremynek is sikerült feltápászkodnia, majd ismét vissza is esett, amint meglátta azt, amitől Winston úgy megdermedt, mint egy kőszobor. Ez ugyanakkor erőt is vett rajta, mert hirtelen felugrott, és a civakodó felekhez sietett. Elkapta a nagydarab fiú vállát, aki egyből ütésre emelte a kezét. Jeremy erre hátrált egy lépést, és egyik kezét maga elé tartva, másikkal pedig egy bizonyos irányba mutatva megszólalt.
-Várj! Ne üss! Oda nézz!
Raul először nem igazán tudta mire vélni a másik szándékát. Tartott tőle, hogy amikor elfordul, hátulról majd megtámadja őt, de a fiú szemében valami olyat látott, ami arra ösztönözte, hogy mégiscsak arra nézzen, amerre az a karját tartja. Winston tekintete elárulta, hogy valóban valami nagyon rossz történhetett. Még egyikőjük arcát sem látta ilyennek, ezért már akkor fel volt készülve a legrosszabbra, még mielőtt megpillantotta volna az ódon, évszázados házikót, ami percekkel ezelőtt még nem volt ott. Minden apró részlet olyan élesen maradt meg az emlékezetében, mintha örökké a szeme előtt látná.
Vincent most már közelebbről megszemlélhette a kísértetházat, vadrózsával benőtt falait, az ajtó előtt lévő vastag porréteget, amiből arra következtethetett, hogy már évszázadok óta nem járt rajta senki. Egyre közelebb ért az ajtóhoz. Már csak pár centiméter választotta el kezét a kilincstől. Ekkor egy kissé megtorpant. Rettentően félt attól, ami odabent várja, ugyanakkor vonzotta az új. Csábította a változás reménye, és a hangok, amik azt súgták, hogy ha bemegy, akkor minden más lesz. „Ennél rosszabb már úgysem lehet” gondolta. És különben is, miért kell szörnyűnek lennie annak, amiről senki nem tud semmit? Talán az emberek élnek téves illúziókban. Ha átlépi a küszöböt, minden jobb lesz. Egyszerre volt izgatott, és rémült. A döntés az ő kezében volt, senki máséban. Nem kényszeríttette rá senki, hogy ezt tegye, vagy azt, sem egy több száz éve halott nő szelleme, sem azoknak az ismerős hangoknak a tulajdonosai, akik háta mögül kiáltották utána, hogy: „Ne menj be!”, „Gyere vissza!”, „Megbántuk, amit tettünk!”, „Szeretlek! Többet nem foglak bántani. Esküszöm!”
A döntés az ő kezében volt.
Két év telt el az óta. A fiatalok szétkerültek egymástól. Középiskolás éveiket nagyobb városokban végezték, amik a lehető legtávolabb voltak egymástól, és attól a helytől, ahol az a borzalom történt. Ritkán látták ugyan egymást, amikor szülővárosukban tettek látogatásokat, de mindig szó nélkül mentek el egymás mellett. Még csak a másikra sem néztek Sok időt töltöttek pszichológusoknál, de sem ők, sem senki más nem tudta belőlük kiszedni, hogy mi történt velük azon az éjjelen Stoneville erdejében. Az se derült ki soha, hogy mi történt társukkal, Vincent Marshallal, a stonevillei általános iskola 14 éves diákjával.