Bryan munkályába temetkezve ült irodálya asztalánál egyre csak arra a rémes napra gondolva, mikor feleségét elveszítette. Mindennél jobban szerette a nőt, és az, hogy bentégett a házukban, egyre jobban bilincsbe verte. Magát hibáztatta, mert nem volt ott, és nem tudta megakadályozni ezt a szörnyü balesetet. Nem lehetett vele, pedig megigérte neki hogy időben hazaér. Sheyla, terhes volt, első közös gyermeküket várta, és tessék! Mily’ szörnyű sors várt rá. Bentégni egy házban, ami fel volt szerelve az ég világon mindennel, mi szügséges volt ahhoz, hogy az ilyen problémákat meg lehessen oldani.

*Mért történt ez? Mért?? Ha ott lettem volna, ez az egész nem történik meg! Vagy ha igen, akkor legalább én is bent égtem volna, és nem csak ő!*

Gondolataiból egy hang szakította ki. Mikor papirjaira nézett, rá kellet jönnie, hogy a munkával nem sokat haladt. Felsóhajtott,majd a hang irányába fordúlt. Legjobb barátja volt az, Will.

-Mért nem mész haza cimbora? –kérdezte megveregetve a férfi vállát.

-Nem lehet. Be kell ezt fejeznem. –mondta még mindig a papírfecniket nézegetve.

-Nézd…Berger, már 5 éve ezt csinálod. Alig alszol valamit. Igazán levethetnéd a gyászodat, és végre azt tehetnéd, amit igazán akarsz.

*Igazán akarok? Visszakapom a feleségem, és a gyerekem?! Kétlem!*

-Nézz már rám az istenért!!-Bryan felpillantott, majd sóhajtva barátja szemébe nézett. –meny szabadságra. Pihend ki magad.

-Nem. – rázta meg a fejét. –Nem megyek én sehová.

-De igen. És ezt a főnök is megmondta. Ha nem hiszel nekem, akkor beszéld meg vele. –mutatott a főnökük irodálya ajtaja felé. Berger felsóhajtott, majd nemsokára felkelt, és elindúlt a fönöke ajtaja felé.

Megkopogtatta az üveg ajtót, és mikor engedélyt kapott rá, bement. Megállt az asztal elött, sokáig nem szolt semmit, majd a főnöke törte meg a csendet.

-Bryan! Vagy elmegy szabadságra, vagy pedig ideagyja a jelvényét, és felfüggesztem, határozatlan időre. Melyiket választja?! –Berger, már épp nyúlt a tárcálya után, hogy átadja a jelvényét, mikor eszébe jutott, hogyha felfüggesztik, akkor talán évekig nem hívják vissza, de ha szabadságra megy, akkor pár héten bellül, már ujra a munkályába temetkezhet. Visszavette kezét, majd a háta mögé helyezte.-Nézze ügynök úr! Maga a legjobb emberem, és nem akarom magát elveszíteni azzal, hogy halálra dolgozza magát.

-Én sem akarom a munkámat uram.

-Nos, akkor elmegy szabadságra, az legyen a srácok titka hogy hova. –Bryan pillantását látva, összehúzta szemöldökét, mire a férfi felsóhajtott, és megadóan csapott egyet a lábára.

-És mikor indulok?

-Most.

-Mooost?? De még össze sem pakoltam.

-Már a srácok megoldották azt is. –szólt Mr. Shino, miközben felkelt a székéből, odament Berger-hez, megveregette a vállát, és kikisérte öt.

-De mi lesz az ügyemmel?

-Majd Will átveszi. Úgy is olyan laza manapság.

-Nálla meg az a baj, hogy laza? –a fönök bólintott.

-Most fiam, maga elmegy pihenni, és ne haljam meg hogy meglógott a reptérről. Megértette?

-Igen uram. –Bryan tervei most törtek derékba. Ugyan is, eme kis csevely közben, azon törte a fejét, hogy mégis hogyan fog megszabadúlni ettöl a kényszertől. Nem akarta elhagyni angliát,

hiszen itt minden apró dolog a feleségére emlékeztette. Mikor csak belépett a házába, a megmaradt holmiai, mik nem égtek el a tűzben, mind-mind a szerelmére emlékeztette. Oly’ régen volt már, de mégis oly’ fájó ez a seb. Sokan mondták neki, lépjen tovább, keresen magának valakit, akivel leélheti életét, de nem igazán talált olyanokat, kik igazán érdemesek lenének erre a címre. Nem tudná másnak átadni ezt a szerepet, még akkor sem, ha ez lenne az egyetlen megoldás arra, hogy tovább élhessen.

Elballagott az azstalához, végignézett a halmokban álló lapokra, mik oly’ sok fejtörést okoztak neki, majd a szélesen mosolygó Willre nézett.* Most biztos boldog. Tuti hogy ő találta ki ezt az egésszet .*

Legszívesebben megragadta volna a férfi nyakát, a falhoz szorította volna, és addig nem engedné el, míg az be nem vallaná, hogy ezt az egészet ő fundálta ki. De mégis mit ér egyetlen ember egy egész “sereg” ellen? Semmit. Erre ez a megfelelő válasz. Mást nem is lehet mondani.

-Muszály elmennem?-hejette csak ennyit kérdezett.

-Igen. Most mi lenne jó neked? Ha felfüggesztenek, vagy az, hogy szimplán szabadságolnak?

-Inkább a második variáció. –szólt megadva magát.

-Reméltem is hogy ezt mondod. –megveregette Bryan vállát, körbenézet, majd folytatta.-Búcsúzz el a holmiaidtól, és induljunk.

Bryan nehéz szívvel, de követte Williamet. Úgy érezte, elárulták. Hazudtak neki, nem tartották tiszteletben felesége emlékét, de mág is… valami azt súgta neki, ezzel csak az ő javát akarják, és senki másét.

I.

A repülő gépen elöntötték az emlékek. Mikor a nászutukra mentek, mikor elárulta a nőnek, mennyire szereti. Az első veszekedésük mindjárt az nap, mely egy egészen apró dologból fakadt ki. Sheyla megkérte őt, hogy adja fel a munkályát, és ezentúl éljen a családjának, de ő nem tette ezt meg. Azt mondta, neki a munka kell, hogy levezethesse energiáit, és hogy a pénz is kell, hisz nem akarta hogy a nő dolgozzon. Inkább csak azzal törődjön, mikor legyen gyermekük, és mi legyen a neve.

Mily’ boldogok is voltak. Mikor Berger megtudta, hogy felesége várandós, felkapta, körbeforgott vele a szobában, megcsókolta, és egyből tervezni kezdte a gyerekszobát. Ikrei lettek volna. Az egyik kisfiú, a másik kislány. Már a nevek is megvolta.

Onnantól kezdve, Bryan próbált mindig úgy dolgozni, és végezni az ügyekkel, hogy időben haza érjen, és ujra velük lehessen. De ez, akkor…nem jött össze. Elkésett, és már csak az égő házat látta, miből már romok maradtak.

Körbetelefonálta a rokonokat, barátokat, ismerősöket, hogy a nő nincs e valamelyiküknél, de nem járt sikerrel. Honapokra rá sem tudta elfogadni, hogy imádott nője, nincs többé. Hogy mindene semmivé vállt, miért eddig munkálkodott. Hogy az életéből már csak romok maradtak, és ez ellen már nem tud semmit sem tenni, és megakadályozni sem tud már semmit, hiába szeretné.

Felsóhajtott, lehunyta szemét, hátradölt az ülésében, és nemsokára már el is aludt. Nyugott volt, nem érdekelte semmi, csak a szeme elött lebegő kép, a feleségéről, mi mindig ott éget az emlékeiben. Sokszor elgondolta, mit is tenne, hogyha egyszer a felesége felbukkanna a gyerekekkel, és közölné, hogy sajnálja hogy nem volt vele, és…de nem! Ez lehetetlen volt, és az is maradt mind a mai napig. Szerette volna meg nem történté tenni az egészet, de…mindt oly’ sok minden az életben, ezen sem lehet változtatni.

Pedig mily’ csodás is lett volna most a családjával lenni. Játszani a gyerekekkel, magához ölelni őket, csókot nyomni a felesége arcára, felvidítani hogyha szomorú, elmondani neki mindent mi a szívét nyomta.

Még akkor sem akadt volna ki, hogyha egyszer csak visszatér, és mosolyogva közli, hogy itt vannak a gyerekei, és nézze meg őket. Reméli nem haragszik rályuk, amiért nem voltak eddig vele, de muszály volt ezt tenni. Megértené, hisz a lány szülei nem rajongtak azért, hogy a lányuk egy olyan személyhez megy hozzá mint Berger.

Mikor felébredt, gondolatai egyre csak azon jártak, vajon hova a manóba mehet most? Mégis mihez fog ő kezdeni?!

Pár perc múlva leszált a gép, és a dispatheren keresztül közölték, hogy üdvözlik Mexico városban.

-Mexico?Mihez kezdek én itt? –förmedt fel.

Leszállt a gépről, megvárta a csomagjait, majd nagy nehezen fogott egy taxit. Nem tudta merre kell mennie, hogy hol van a hotel, ahogy azt sem tudta, mégis mihez fog ő kezdeni egy ilyen “lepusztult” helyen. Beletúrt hosszú barna hajába, kifizette a viteldillyat, és gyalog folytatta az útját.

Abban reménykedett hogy hamar rátalál egy Hotelre, és nem kell késő edtig bolyongania a városban. Nemsokára megállt egy hatalmas szürkés szinü épület elött, bement, és megnyugodva tapasztalta, hogy igazán jó helyen jár. Talált egy Motelt, egy ekkora városban. Kivett egy szobát, a hordár segítségével felcuccolt, majd körbenézett az épületben. Nem volt benne semmi extra, csak a szokásos dolgok, amik egy motelben általánosságnak számít általában. Lement a portára, megnyomta a kis csengőt, és várrt, hogy a portás végre megjelenjen, és kérdezősködhesen vajon merre talál itt egy boltot, vagy éppen egy remek kis helyet.

De az semmi konkrétat nem felelt. Csupán annyit mondott, hogy csak mennyen, és majd rá talál egyre. Nem volt valami jó hangulata a fickónak. Nem is igazán érdekelte. Felment a kabátjáért, és biztonság kedvéért magára akasztotta a pisztolytáskát is, hátha…nos, ki tudja milyen ez a hely közbiztonságilag. Leballagott, és nemsokára már az utcákat járta. Bár merre ment, megbámulták. Este volt már, és ez valahogy megzavarta. Kicsit elgondolkodtató hogy az ember ilyenkor mennyen el valahová. Végül is ő egy FBI ügynök, és tud magára vigyázni. Nem kell neki segítség, legyen bármiről is szó.

Már szinte teljesen lejárta a lábát a sok mászkálásban. Rálelt egy kávézóra. Bent lehuppant, rendelt egy kávét,meg némi süteményt. Persze nem olyan volt mindt a hazai, de azért az is megtette neki. Kifizette a pénzt, majd kiment az utcára. De ezt nyomban meg is bánta.

Fiatalok egy csoportja vette körül, köztük néhány olyan figura, akit még életében nem látott seholsem.

Leg megdöbbentőbb a bőrük szine volt. Fehér mint a fal. Szemük csillogot, akár csak az égen tündöklő csillagok. Szélesen elmosolyodtak, és ekkor Bryan olyat látott, mint eddig életében még soha sem. Hegyes farkasfogak!!! Vagy nevezzük inkább szemfogaknak? Kinek hogy tetszik.

-Mit akartok srácok? –kérdezte higgadtan.

-Nem sokat. A véredet idegen.-szólt az egyik halkan.

-Hát, ha úgy vesszük tényleg nem sok, de…azért mégis csak fontos nekem. –szólt elgondolkodva. Óvatosan hátranyult a pisztolytáskához, hogy kiveszi az egyik negyvenötös autómatályát, de az egyik “kölyök” észrevette. *Túl gyorsak! Mi a franctól?*

-Meg ne próbáld!!!-hátrálni kezdtek.

-Óóóó…csak nem féltek?-kérdezte ravaszkás mosollyal az arcán.

-A helyedben nem beszélnék így!

-Igazán? Mért?-ekkor az egyik egy gyors mozdulattal ott termet, megragadta Berger torkát, és magához vonta. A férfi az első megdöbbenéstől nem igazán tudta mit is tegyen, de aztán, hátrakapott a pisztolyhoz, előrántotta, és belelőt abba(embernek nehezen nevezhető) szörnyetegbe. Az felkiáltott fájdalmában, mire a többiek majdnem egyszerre vetették rá magukat a férfira.

Ekkor úgy érezte, nincs mit tennie.vége az életének, ha ezek a valamik rátámadnak.

A távolban egy nő tünt fel, pisztollyal a kezében. Meghúzta a ravaszt, és nemsokára már az egyik bestia összegörnyedve fentergett a földön. Nem kellett sok, és már is hamuvá változott. *Ez meg hogy lehet???* futott végig a férfi gondolatain. *Vámpírok lennének? De az lehetetlen!!*

A rémségek elmentek mellölle, és villogó szemeket meresztettek a nőre. Mikor az, csupán néhány lépést tett felélyük, azok hátrálni kezdtek, majd pár másodper mulva már nem voltak sehol sem.

A nő odaballagott a férfihoz, és rászegezte a pisztolyt.

-Köszönöm. De engem nem kell megölni.

-Valóban? Bizonyitsd be.

-Ember vagyok. Berger Bryan FBI. Előkapta a jelvényét, felvillantotta, mire a nő sokat mondóan felvonta a szemöldökét.

-És ez ki a francot érdekel?-mogorva képpel meredt Berger-re.

-Maga kicsoda? Ha már végezni akar velem, akkor legalább a nevétt mondja meg.

-A nevem, Reany.

-Ahha. Üdvözlöm Ms. Reany.-szólt szórakozottan a férfi. –most ha megbocsát…mennem kell.

Válaszra sem várva faképnél hagyta a nőt, és útja egyenesen a hotelhoz vezetett. Nem akart senkivel sem találkozni, csak éppenséggel pihenni szeretet volna egy keveset. Egyetlen nap leforgása alatt megakarák ölni,ráadás képpen még az is, aki megmentette az életét.

Mily’ kellemes kis világban élnek az emberek! Hiába mentik meg a másik életét,mégis végezni akarnak vele. Milyen dolog már ez? Ez épp olyan lenne, mindtha, egy tanuvédelem aladt álló személyt, a védelmezői nyirnak ki. Egyszerüen felfogni nem lehet az ilyesmit. Legalább is épp ésszel.

Útja elhaladt egy park mellett, és arra gondolt, milyen jó lehet itt egy egész napot eltölteni. Imádná ha nem egyedül lenne. Megrázta a fejét, fogott egy taxit, és a Hoteljához vitette magát.

Felment az emeletre, egészen a szobájához, majd ott azt remélte, végre egy ilyen kavarodásokkal teli napon, ott békét találhat. Nem gyujtott lámpőát, hisz azt remélte egyedül van. De sajnos tévedett.

Odabent átható illat vette hatalámba a levegőt.vajon mi lehetett az? Pár másodperc múlva, sikerült beazonosítani az illatot. Jázmin! *Vagy megőrültem, vagy egy nő van a szobámban!*

-Én a második variációra szavaznék. –hallatszott egy nő hangja a szoba túlsó végéből.

-Ki maga, és mit keres itt?-elővette a fegyverét, de mire becélozta a nőt, addigra az már el is vette Berger kezéből azt.

-Szép darab! –mosolyodott el a nő, miközben jó alaposan tanulmányozta a fegyvert. Odanyujtotta a fickónak, ki elgondolkodva nézegette. Valamiért úgy érezte, neki meg kell néznie hogy van e benne töltény. Egy szál sem akadt benne.

-Elmés! Ki a franc maga?!

-Inkább fogalmazzunk úgy, hogy mit keresek itt.

-Ha így jobb magának! –Bryan meggyujtotta a lámpát, majd várta hogy valami történjen. A nő lassan kilépett a halvány fénybe. Még mindig mosolygott, ami lassan kezdte dühíteni

Bergert. A nő szőke haja meglebbent a lágy szellőben, mitől oly varázslatosan nézett ki, mintha elötte még sohasem látott volna nőt egész életében.

-Nos, akkor mit keres itt?

-Túl hosszú a történet, és túl közel a nappal. –odalépett a férfihoz, megfogta az állát, és nemsokára, már ott sem volt. Mondhatni hült helye lett.

Bryan lefeküdt, és egész végig azon jártatta az agyát, vajon mi a manó volt ez az egész. Mit akarhatott tölle ez a nő, és egyáltalán ki a manó volt. Szerette volna megtudni, szemébe nézni, és megkérdezni tölle, de ez nem volt megvalósítható. Sajnos. Majd esetleg máskor. De mikor? Talán a legközelebbi találkozó alkalmával.