A Lény II. fejezet

- Sarah gyere be, kicsim –a hátsó ajtó sarkából kiabált a lányának. Kezd sötétedni, ideje lefektetni. A szellő lágyan simította végig az arcát, ahogy kijjebb lépett. Az ajtó nyikorogva csukódott be mögötte. A hajába túrt, miközben mosolyogva figyelte lányát, akinek semmi kedve nem volt a játék abbahagyásához- légy szíves.
- Oké, mami –csillogó szemekkel nézett fel az édesanyjára. Az arca mosolygott. Egész délután az udvaron játszott a játékaival. El is fáradt, de ez nem látszik rajta. A legszívesebben reggelig folytatná a játékot, de sajnos nem lehet- csak még ezt befejezem. Jó?
- Jó –nem tud nemet mondani. Egy pillanatra a távolba merengett. Hátra a kertbe, mely sűrűn be volt ültetve fákkal, és hátrébb egy hatalmas kukoricással. A kisváros szélén laknak. Balról senki, jobbról egy idős házaspár háza fogja közre őket. Békés környék- de utána pakolj össze, és gyere be a házba. –megfordult és bement az ajtón.

Sarah egyedül maradt az udvaron. Tovább építette a homokvárat, mely már így is elég nagy volt, de nem elég nagy a kislány számára. Az óvodában ennél sokkal nagyobbat szoknak építeni a csoporttársaival. Annyira belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vette az őt figyelő vörösen izzó szempárt, mely a kukoricásból leste már egy ideje. Békésen játszadozott, mit sem sejtve a veszélyről. Míg nem Roy, a kis tacskó -aki eddig békésen feküdt a lány mellett- hírtelen felugrott és vicsorítva elindult a kukoricás felé. Látva, amit Sarah nem láthatott.
- Roy –a lány ijedve ugrott fel, nem értve a kutya viselkedését- mi az Roy? Ne morogj, anyu kijön és mérges lesz. –a kutya ügyet sem vetett a kis gazdájára. Tovább ment a kukoricás felé. Egyre hangosabban morogva és ugatva. Sarah szorosan a nyomában haladt. Kíváncsi lett, hogy a kis tacskó mit talált. Mi izgatta fel ennyire –Roy te látsz valamit? Mit találtál?
Ha a kis tacskó ezt elmondhatná… de nem tudja. A kukoricás széléhez értek, a lény már beljebb húzódott nehogy a kutya lebuktassa. Ám Roy nem állt meg a kukoricás szélénél. Beljebb ment… szorosan a nyomában Sarah-val. A kis hatéves leánnyal, aki nem sejt semmit. És aki túl kíváncsi… és egyáltalán nem fél. Egyre közelebb érnek a lényhez, aki lesben áll. Várva a megfelelő pillanatot, mikor lecsaphat rájuk…

A kutya hírtelen megállt. Már nem ugatott, csak morgott. És félt. Bizony félt. Látva a lényt, mely alig két méterre lapult, alig kivehetően a sűrű kukoricában. Sarah még nem látta. Nem is sejtette, hogy nincsenek egyedül. Sokszor bejött már ide. Sétált, kalandozott a kukoricásban. Jól ismerte minden zeg-zugát. Nem volt mitől félnie. Még túl fiatal… ám ahhoz nem, hogy a kiskutyája félelmét megérezze. Lehajolt hozzá és simogatni kezdte, hogy megnyugtassa.
- Ne félj –megnyugtató hangon szólt hozzá- gyere kivezetlek innen. Anyu már vár minket. Kapsz majd valami finomat. Jó?

De a kutya meg sem mozdult. Meredten bámult a vörösen izzó szempárra és ekkor… a kis Sarah is meglátta. Halálra rémült. A szíve hevesen kezdett verni, nehezen kapott levegőt és moccanni sem bírt. Csak bámulta lényt, miközben minden porcikája remegett. És ekkor a lény elindult felé. Lassan, de határozottan. A kislány halálra volt rémülve, és még mindig nem bírt mozdulni. A lény alig egy méterre lehetett tőle, mikor végre magához tért a soktól, megfordult és futni kezdett a biztonságosnak vélt ház felé… a lény is ment volt volna utána, ám a kis tacskó nem engedte. Többször belemart, de nem járt sikerrel. A körülbelül másfél méter magas sötétzöldes-szürke lény könnyedén kapta fel és tekerte ki a kutya nyakát. Élettelen testét a földre vágta, majd a halálra rémült lány után indult.
Sarah sikoltozva rohant a ház felé. Még soha életében nem futott ilyen gyorsan. Nem, mert a háta mögé nézni. Csak futott, tudva, hogy futnia kell az életéért.
- Anyu, anyu… - üvöltötte, miközben a kukoricás vége felé szaladt. Onnan már csak pár méter a ház és akkor megmenekülhet- anyu –kétségbeesett kiáltások voltak ezek. Mint, mikor egy kölyök állat ad le vészjelzéseket a szüleit hívva, mert tudja, hogy veszélyben van.
Jessica épp a nappaliban pakolászott, mikor meghallotta a lánya sikoltozását. Rögtön tudta, hogy baj van. Átszaladt a lakáson, majd ki a hátsó ajtón. Rémült tekintettel pásztázta végig az udvart, majd a hang irányába nézett. Sarah hangjának az irányába, mely a kukoricásból jött. Leszaladt a lépcsőn egyenesen felé.
- Sarah kicsim itt vagyok! –kiabálta
- Anyu –a kislány hírtelen előtűnt a kukoricásból. Az arcán olyan rémület volt olvasható, melyet Jessica még sosem látott ez idáig. A kislány szemeit könnyek áztattat… mikor megpillantotta az édesanyját, aki alig tíz méterre volt tőle- anyu…
- Sarah… - halálra rémült, mikor meglátta a lánya arcán a félelmet. Valami nagy baj történhetett, ami ennyire felzaklatta. Megállt egy pillanatra, maga sem értve, hogy miért és várta, hogy a lánya odaérjen hozzá. Ám ekkor felbukkant a lény is.

Villámgyorsan szaladt a kislány után. Jessica fel sem bírta fogni, amit lát. Egy idegen lényt, mely a lánya után szalad. Vadászik rá… majd hírtelen elkapja. Mint egy rongybábút úgy kapta fel a halálra rémült lányt, majd megállt. Tekintete találkozott Jessicáéval, aki ugyan halálra volt rémülve, de mégis a félelem egy pici jelét sem mutatta. A lányáról volt szó. Az irányítást az anyai ösztönök vették át. Hogy mindenáron megvédje a lányát. A lény felé kezdett szaladni. Puszta kézzel rontott neki… ám esélytelen volt. A lény ledobta a kis Saraht, aki eszméletlenül feküdt a földön, miközben Jessica az életéért küzdött. A lény meg sem érezte az ütéseit. Megragadta a nő kezét, majd a nyakát. Felemelte és vagy tizenöt méterre hajította. Neki a ház falának. Jessica elájult. Vérző sebekkel feküdt a földön, eszméletlen állapotban. A lény vetett rá még egy pillantást, majd felkapta a kislányt és eltűnt vele a kukoricásban…