A Lény IV. fejezet

Jessica teste remegett a fájdalomtól, mikor a két lény végre abbahagyta a vizsgálódást. Végre. Csak pár percig tartott az egész, de a nőnek egy egész örökkévalóságnak tűnt. A könnyei lassan elapadtak. Már sírni se tud. Csak bámulja meredten a plafont. És a fájdalmon kívül semmire sem bír gondolni. Képtelen gondolkozni. Nem tudja, hogy mit csináltak vele. Miért fájt annyira? De fájt. Reméli, hogy a lányának mindezt nem kellett átélnie. Tekintetével most őt pásztázta. Alaposan szemügyre vette, hogy nincs e rajta valami szokatlan. Szerencsére nincs. Talán nem bántották, talán őt nem vizsgálták meg. Vagy ha mégis, akkor nem fájt neki. Sajnos nem tudhatja. Addig nem, amíg a kis Sarah magához nem tér. De talán jobb is lenne, ha nem ébredne itt fel. Majd otthon.

Az ágyában… és akkor mondhatná neki, hogy csak álmodta az egészet. Hogy csak egy rossz álom volt az egész. Tekintete a lányáról lassan a két lényre terelődött. Egy kicsit eltávolodva a vizsgálóasztaltól álltak. Úgy tűnt a nő számára, hogy beszélgetnek. Halk, de éles hangon értekeznek egymással. Számára teljesen érthetetlen nyelven. Pedig jó lenne, ha értené őket. Ha érthetné, amit beszélnek. Szólhatna hozzájuk. Beszélhetne velük. És megkérhetné őket, hogy vigyék haza. Hogy ne bántsák a lányát. Mert még kicsi, fiatal ahhoz, hogy ezt az egészet feldolgozza. De sajnos nem ért az ő nyelvükön… de talán ők értik őt. Talán értik, amit mond. Egy próbát megér. Mély levegőt vett. A teste még mindig remegett, de a fájdalom alábbhagyott. Szerencsére.

- Kérem –halk, nyöszörgő hangot adott ki. Félve szólalt meg, de meg kell tenni. Muszáj egy próbát tennie- kérem- de a két lény nem figyelt fel rá. Mintha meg se hallották volna. Erőt kell vennie magán, felülkerekedni a félelmen és a fájdalmon és hangosabban szólnia, hogy meghallják- kérem!
A két lény felfigyelt rá. Abbahagyták a beszélgetést és a nő felé fordultak. Tekintetük ugyanolyan közömbös volt, mint eddig. De a nő mégis felkeltette a figyelmüket.
- Kérem –végre felfigyeltek rá. Most nem szabad, hogy meghátráljon- kérem a kislányomat ne bántsák. Kérem vigyék haza –sírás kerülgeti. De nem szabad. Nem szabad sírnia. A két idegen közelebb lépett hozzá. Érdeklődve figyelték. De sajnos nem értik Jessica-t. A szemébe néztek, pár pillanatra találkozott a tekintetük, aztán megfordultak és visszamentek oda, ahol az előbb álltak- kérem…-ismét csak egy halk, csalódott hang jött ki a száján.
Nem sikerült. Nem értik, amit mond. Vajon meddig kell még itt feküdnie? Most ez a kérdés foglalkoztatja. És sajnos úgy néz ki, hogy még egy darabig biztos maradnia kell.

A két lény még értekezett pár percig, aztán elindultak. Ahhoz az ijesztő lényhez mentek, ami a nő jobb oldalán feküdt. Még mindig eszméletlenül. Úgy néz ki, hogy most őt fogják megvizsgálni. Jessica tudja, hogy milyen fájdalmak várnak most a lényre. Nem tudja, hogy honnan hozhatták. De nem is nagyon érdekli. Tekintete teljesen az idegenekre és a lényre szegeződött. Visszafogott lélegzettel figyelte, ahogy nekilátnak a vizsgálódásnak.
Ahogy a jobb oldali idegen a kis műszerével elkezdte vizsgálni a lényt… az hatalmasat rándult, és fülsiketítő visításba kezdett. Összevissza kezdett rángatózni, mindenáron azon erőlködve, hogy kiszabadítsa magát. Jessica a legszívesebben a füléhez kapna, hogy valamelyest tompítsa a lény sikolyát, de sajnos nem tud. Ezzel ellenben a két idegent nem lepte meg a lény reakciója. Folytatták a vizsgálódást, mintha misem történne…

Kegyetlenség ez a részükről. Hogy így bánnak velük, és azokkal, akiket elrabolnak. De nem lehet ellenük semmit sem tenni. Ez van és kész… Ám ekkor a lény kitépte magát a bilincsekből. Karjait és lábait kiszabadítva ugrott fel az asztalról és nekiesett az egyik idegennek, majd mielőtt a másik elmenekülhetett volna, azt is megtámadta. A földre teperte és szó szerint szétcincálta. Alig egy perc alatt végzett vele. Kitépte a karjait és a lábait, majd a hasát feszítette szét és a belső szerveit is kitépte. Jessica rémülten figyelte, szinte sokkos állapotban. Ez a fordulat váratlan volt a számára, és főleg az, hogy ez a szörny ilyen egyszerűen legyőzte ezt a két lényt. És most attól retteg, hogy ő következik. Vagy a kis Sarah. Szemeit lehunyorította és mozdulatlanul figyelte a lényt, ahogy lakmározik az áldozatából. Ha talán mozdulatlan marad, akkor van esélye a megmenekülésre. Akkor talán őt nem fogja bántani.

Ekkor vette csak észre, hogy a másik idegen még magánál van. Járni ugyan már nem tud, de vonszolja magát. Fura szürkés-kék folyadék folyik a megsérült testéből. Valószínűleg az a vére… lassan, de határozottan vonszolja magát, majd hírtelen megállt. A szoba másik felében, a sarokban. Bal karját felemelte és egy kis fiókszerű valamit húzott elő. Valami irányító pultnak tűnik. Nyomkodott rajta párat, majd befejezte és a fiók visszaugrott a falba.
Ekkor a gép hírtelen rázkódni kezdett, és érezhető volt, hogy zuhan. A lény kikapcsolta a robotpilótát és bekapcsolta a megsemmisítést. Ez Jessica számára is világossá vált. És az is, hogy meg fognak halni. Már nincs remény. Fejét elfordította és a lányára nézett. Még mindig aludt. Talán jobb is így. Jobb, hogy nincs magánál és nem kell végignéznie ezt a szörnyűséget.

A hírtelen zuhanásra a lény is felkapta a fejét és a még élő idegenre támadt. Az maga elé tette a karjait és védekezni próbált, de tehetetlen volt. Épp olyan könnyen cincálta szét, mint a másikat, majd ebből is falatozni kezdett. Mindent beterített a két idegen vére. Eközben pedig az űrhajó vészesen zuhant lefelé, és már senki sincs, aki megállíthatná.

- Nézze kapitány!!! –az első tiszt riadtan mutatott az ég felé –ez nem lehet igaz.
- Te úr Isten!! –a kapitány sem hitt a szemének. Egy repülő csészealj. Egy UFO. És egyenesen a tenger felé zuhan. Rajtuk kívül csak Ed és Veronika volt még a fedélzeten. Már késő este van. Tizenegy is elmúlt, a szél elég hidegen fújdogál ezért a luxushajó legtöbb utasa odabent szórakozik, vagy már le is pihent. Ed és Veronika is odarohantak az első tiszthez és mind a négyen tátott szájjal bámulták, ahogy az idegen űrhajó a tengerbe csapódik. Tompa hangot hallatott, amint a vízbe ért. És nem süllyedt el. A felszínen maradt. Szinte sértetlenül. Látszólag –most mit tegyünk?
- Nem tudom. Mennyünk oda. Vagy előbb jelentsük az esetet és majd a hatóság odamegy.
- Azt már nem! –határozottan nézett az első tisztre- majd mi odamegyünk. Ha ők mennek, akkor eltusolják az igazságot és sosem lesz bizonyítékunk arra, ami itt történt. És arra, hogy az idegenek igen is léteznek.
- Értettem. Szólok a fiúknak és odamegyünk.
- Nem veszélyes ez, kapitány úr? –Ed ijedten tette fel a kérdést.
- Miért lenne az?
- Lehet a lények még élnek odabent és megtámadnak minket.
- Badarság –nehogy már egy utas mondja meg neki, hogy mit tegyen. Hidegen hagyta Ed aggodalma. A távcsövéhez kapott és jobban szemügyre vette a tőlük alig egy kilométerre úszó idegen űrhajót…